Amikor bécsi otthonunkban a jobbnál jobb sörök közepette tervezgettük szokásos balatoni nyaralásunkat, elhatároztuk, hogy közben a sörblogra teszteljük majd a tó ikonikus sörét. De ideérve kiderült, hogy a Pocsolyai Villámgyors nincs többé.
Úgy 15 éve a Káli-medence szerelmese vagyok annak ellenére, hogy gyerekkorom minden nyarát a déli parton, Szárszón töltöttem. Épp ezért idén is egyértelmű volt, hogy a kedvenc helyünkre, Kővágóörsre megyünk pihenni: a csodaszép környék, a hiperbarátságos emberek, a közeli Balaton mellett általában a zseniális borászatokat szoktuk emlegetni, amikor valaki megkérdezi tőlünk, miért kedveljük ennyire a környéket. Na de azóta lett egy sörblogunk, és leginkább a kölyökkori, szárszói emlékek miatt jött elő az ötlet: a nyaralás alatt a sok osztrák sör kontrasztjaként teszteljük le az ikonikus Balatoni Világost.
Megérkeztünk, bolt 1, semmi, bolt 2, semmi, bolt 3, semmi... és egyre gyanúsabb lett a dolog. Aztán szép lassan kibukkant a ködből a szomorú igazság: ugyan a Balatoni Világos már amúgy is amolyan újragyártott retródivat volt, de másodszor is elkaszálták. Szóval teszt helyett jöjjön az emlékezet, adózzunk visszafogott tisztelettel a boldog békeidők / átkos korszak (tessék válogatni) nyaralópiája előtt.
Volt benne patkány vagy nem volt benne patkány?
Az eredeti Balatoni Világost feltehetőleg nem azért ittuk, mert annyira szerettük, hanem azért, mert a mindenhol megtalálható Kőbányai mellett a Balaton környékének leggyakrabban fellelhető sörfajtája volt. Eredetileg a Kanizsai Sörgyár készítette, de az üzemet 1999-ben bezárták, és a kék alapú sörcímkét jó ideig nem lehetett látni sehol. Aztán a Dreher megszerezte a jogokat és a 2000-es évek második felében újra gyártani kezdte, egyrészt meglovagolva a Tisza cipős, Márka meggyes retróhullámot, másrészt mert az olcsó sörök kategóriájában bizonyára jól esett egy kis változatosság.
A gyerekkoromból persze már nagyon homályosan ködlik fel az eredeti sör íze (apropó, ha már ezt a szót használtam, egy csomóan Balatoni Homályosnak is hívták, leginkább a kissé hullámzó minőség miatt, ami néha zavaros sárgaságot adott az italnak). Meg hát ugye eleve a 80-as évek elejétől ittam stikában sört, amikor azért még nem a változatosság volt a kulcsszó a magyar választékra, így aztán annyi ragadt meg bennem, hogy a Kőbányainál valamivel frissítőbb íze van, az utóíze viszont valamivel kesernyésebb. Röhögni fogtok, de jóval később Kanadában a lájtos amerikai sörök íze emlékeztetett rá valamelyest, csak épp a homály nélkül. Ja, és a pocsolyaszag... Akkoriban bizony azon is szórakozott a nép, hogy biztos azért Balatoni, mert az illatban a sör sajátja a rohadó nádas alatti iszappal keveredik...
A 80-as években eléggé elterjedt volt az a szóbeszéd, miszerint a magyar sörökben már többször találtak egészben vagy darabokban patkány-maradványokat. Az urban legend kategóriás sztorikban ugyanúgy előkerült a Kőbányai és a Balatoni neve, és néha patkány helyett egerekről meséltek, mindenesetre már akkor is sokfelől hallottunk hasonló történeteket. Jómagam egyszer sem haraptam rá a sörben ragadt rágcsálókra, ennyi tény, egyesek persze azóta is váltig állítják, hogy látták, ahogy a sörgyárak erjesztő medencéiből halásszák ki a tetemeket a jómunkásemberek. Ez mondjuk elég fura lenne, lévén a korabeli sörgyárak zárt rendszerben erjesztettek, ezért ha volt is bármilyen valóságtartalma a legendának, az inkább a visszavitt zöld és barna üvegek kissé kevéssé higiénikus mosási folyamata miatt lehetett - ha valaha is volt állat a sörben, az legfeljebb a palackmosási folyamat közben kerülhetett oda, de igazából egy patkánynak az égvilágon semmi keresnivalója nincs egy vegyszerszagú, üres üvegben. Szóval urban legend szinten aranyos emlék a sztori, de amíg nem látok róla képes bizonyítékot, addig elhelyezem szépen a legendás lottósorsolás "hatos... f'szt, kilences" bekiabálása mellé.
Kérészéletű visszatérés
A 2000-es évek újrakiadását párszor kóstoltam nosztalgiából, de igazából nem hagyott bennem mély nyomokat, akkor azért már kissé szélesebb látósörrel (bocs) rendelkeztem, és a továbbra is inkább könnyedebb, alkoholtartalom terén is visszafogott Balatoni nem vált régi-új kedvencemmé. Érdekes, hogy az eredeti sör 5 százaléka helyett csupán 3 százalékos alkoholtartalmú rebootban az árpamaláta és a komló mellett kukoricagrízt is használtak, ami egy kicsit a kesernyésséget emelte. Nos, lehet.
Sajnos a nosztalgiafaktor sem volt teljes, mivel az eredeti sörcímke helyett egy arra valamelyest hasonlító, de modern hipszterfaktort is hozzáadó új papírral díszítették, ami dizájnerszemmel nézve inkább volt ronda és ízléstelen, mint jó érzéssel nosztalgikus. A "könnyed, lágy íz" feliraton mindenesetre jókat szórakoztam, a marketinges bizonyára nem a tenyeres-talpas múlt, hanem a mindent megszépítő retró irányából próbált közelíteni, de ennyi erővel a dianás cukorkára is rá lehetne írni, hogy selymes simgatás az érzékeknek.
Az újrasör íze mindenesetre leginkább a kukoricagríz keserűje volt némi posvánnyal futtatva, a maláta testét csak a legnagyobb jóindulat mellett lehetett ráfogni. És igen, minden egyes alkalommal ittam utána egy cukor nélküli limonádét, mert kellett valami, amitől egyrészt elfelejtem az összhatást, másrészt tényleg oltja a szomjam.
Most, hogy így összefoglaltam a kölyökkori, valamint az újrasörös emlékeimet, rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is olyan hatalmas nagy baj, hogy nem jött össze az a teszt. Felhábortó módon inkább iszom itt egy hétig a jobbnál jobb borokat (Pálffy, Káli Kövek, Kőróka és a többiek, ha erre jártok, érdemes tenni egy körutat), aztán jövő héten visszatérek az osztrák finomságok barátságos ölelésébe.